Gyermek vagy és fényre vágysz. Az arcod mosolyra fakad, s a boldogságtól ragyogó szempárban tündöklő csillogás páratlan szépséget tükröz: a gyermeki, gondtalan ragyogást, a felismerést, a rácsodálkozást…
Gyermekként a fűben heverészve figyeljük a hangyák menetét a zöld fűszál-rengetegben, fáradhatatlanul s kincsként cipelik a morzsát, észre vesszük apró bogarak csoportos együttműködését, a katicák szárnybontogatását, ujjbegyünkön az apró tipegést, a zöld fűszálról legördülő harmatcseppeket.
A fényben élünk. Öntudatlanul. Reggelente türelmetlenül pattan ki szemünk, s rohanunk a világba gátlások nélkül játszani, megismerni, megfigyelni, kacagni, s nagylevegővel buborékot fújni. Homokszemeket számolni, virágok szirmait bontani, beleszagolni az illatos rózsába, szagolni, szagolni, mígnem magunkénak hisszük, s kiszippantjuk illatát… mi vagyunk a virág. Ha szél fúj, mi vagyunk az a szél, s ha fújja odvas fák dús lomjait, azok is mi vagyunk, hiszen még eggyé válunk. A patakkal, a kaviccsal, a szörnyu százlábúval, gilisztával, a letört faággal.
A fényben élünk. Öntudatlanul. Vágyjuk az ezernyi, parányi csodát, a színek játékát, a réttenger sejtjeinkig hatoló illatát. Így születünk. Örök kíváncsisággal, gyermeki játszadozással, félelem nélküli megismeréssel, szeretettel, elfogadással. Hisszük, hogy mindez reggel újra folytatódik, s bár lehúz a párna, mégis nehezen hajtjuk álomra fejünk. Aztán az éjjelt ismét felválja a reggeli hajnalhasadás, a halk zajok, az apró lábnyomok, a hajnali zápor tiszta illata, amely lemossa az út porát. Egy új élet, egy új lehetőség kapuját nyitja meg a lassan emelkedő narancsszínű fátyol; apránként tárja ki karját, a természetre ontja melegét s ölelő karjában megmutatja magát mindaz, mi eddig szunnyadt, s talán felfedi magát ma az, ami eddig rejtve maradt. Reményt ad a küzdőnek, vigaszt a betegnek, megnyugvást a kétkedőnek, életet egy apró lénynek, mosolyt egy ébredőnek…
A fényben élünk, öntudatlanul. Olyan ösztönös természetességgel, mint egy apró levegővétel. Tündöklünk, libbenünk indáról indára, gondolatról gondolatra, szárnyat bontunk, akarunk, száguldunk, átgázolunk, nem nézzük a veszteséget, csak minél előbb, minél többet kapjunk abból, ami bár mindenkié, mi mégis azt hisszük, hogy csakis bennünket illet, csak a miénk. Mindegy milyen áron kerülünk a fénybe, kit szorítunk ki, mert mi akarjuk érezni a melegét. A bennünk rejlő különleges szikra az, ami mindnél különb, mindnél fényesebb, akarjuk, hogy minél magasabbra jussunk fel a végtelenbe, hogy mindenki lássa, mi mások vagyunk. Többek, jobbak, szebbek, sikeresebbek, okosabbak.
Már nem vagyunk gyermekek.
A fényben élünk. Öntudatlanul. Sokszor, bár tudjuk, veszélyes mezsgyére tévelygünk, ahol nincs se fék, se gyeplő mit behúzzunk, nincs ki megálljt parancsoljon, hiába figyelmeztetnek óvó intelmek. Hatlovas hintó húz, száguld őrült sebességgel, s mi magunk – mint Ikarosz, ki nem hallgatta apja intő szavát, csak repült minduntalan feljebb, egyre feljebb – úgy hajtjuk álmunkat is. Ostorral. Mindent elsöprő akarattal.
Ikarosz repült. Magasra, egyre magasabbra. Kitárta szárnyát, s a boldogságtól ittas mámor elvakította tudatát. A végtelennek hitt távolság, a fénybe mind feljebb, egyre feljebb vezette, s lassan, csendben lelkét már nem a tündöklő fény repitette. Emberkéz alkotta szárnyait, telve mohó vágyakozással: „Add ide nekem az eget, add a távolságot, a végeláthatatlan horizont az enyém! Az enyém most és mindörökre!” Mígnem egy óhatatlan pillanatban, szép lassan minden, minden elvész a semmibe: a viasz elolvad, a hátra hagyott út elporlad.
Így élünk mi. A fényben, öntudatlanul. Sokszor tágra zárt szemekkel, elforditott fejjel. Vágyaink hajtanak, a siker éhsége gyötör, nem vagyunk senkik, míg nem hallatjuk hangunk, nem skandálják tömegek nevünk, nem repülünk égig érő magasságba, s a lentmaradtak nem borulnak térdre kiharcolt nagyságunk előtt.
De mi történik azokkal, akik lent, s mégis talpon maradtak? Mögöttünk?! Nekik mi marad? Mi lesz veled drága barát, kinek kevesebb jut a fényből, s a felfelé vezető úton megfeledkeztem óvó ölelésedről, intő szódról, szerelmem könnyben úszó szempárjáról? Mert van, ki látja végzeted. Tisztán. S ugyanilyen tisztán, őszintén áll melletted, ha kell mögötted, s ha nem is fogja kezed, de vigyázza, észrevétlenül is lelked.
De a fényben élünk. Öntudatlanul. Már nem emlékszünk a mögöttünk hagyott, felégetett utakra. A vihar tomboló szele elfújta a hamut, elragadott mindent…nem marad már semmink. De fent vagyunk magasan. A fényben. Ahová mindenki vágyik. De mi vagyunk ott! Csakis a miénk minden, mit megvilágit! A miénk. A miénk. Annyira közel merészkedtünk, annyira pofátlanul közel! És ebben a magasságban már nem hallatszanak többé intő szavak, nincs jótanács, nincs aggodalom, se gátlás, se panasz. Csak gáncs és elnyomás. A törtetés közepette megmásul a kezdeti szikra. Apránként. Apránként, mi magunk kezdünk el égni. Belülről, ott legbelül. Égni.
Ikarosz sem törődött szárnyai teherbírásával egyre közelebb és közelebb merészkedett. Az emberi kéz által alkotott szárnyak nem bírták a rájuk szabott terhet: büntetése könyörtelen halál lett. Emberek vagyunk. Még akkor is, ha Istennek képzeljük magunkat s mások is akként magasztalnak. Halandónak teremtettünk. Ikarosz bűne csupán olthatatlan mámor utáni vágy volt, de oly kegyetlenül fizetett érte.
Életet. Életért.
Megfizetünk mindenért. Irigységért, kevélységért, fösvénységért, hazugságért, gyávaságért fényességért, eltiprásért, a fénybe vezető gyalázatért. Visszahullunk a mélybe váratlanul, semmivé leszünk akár egy hullócsillag, ahogy hősünk lelte halálát a habokban. Nincs már se út, se inda, nincs egy kéz, mely visszahúz. Így csak zuhanunk, zuhanunk, mint egy ledobott kő a kráter mélységes fenekére. Elnyel a sötétség. Keselyűkként tépik szét maradékunk – a sötétség tömege elvárja, hogy lent is maradj: megrugdosnak, leköpnek, ott hagynak meggyötörve. „Megérdemled, ezt te tetted, megérdemled!” Méregtől fuldokolva, szitkozódva szórja átkát a bosszúra éhes hadsereg. Kiadja dühét, habzó szájjal, gyűlölettől kárörvendve, keselyűknek hagyja lezuhant testedet.
Sötétség uralkodik ekkor a lelkekben. A vaksötétben nincs út, nincs szikra, nincs fény, mi utat mutatna. Egyedül vagy, nyüszítve. Várod a halált. Minduntalan. Sújtson le rád Isten keze ott a sötétben, a hidegben megrugdosva, leköpdösve, eltiporva. Könyörögve várod a halált.
De Isten kegyes. Felnyitja szemed: a hajnali zápor lemossa könnyed, a kavargó szél felkapja megtépázott hajad. Karod megmozdul. Élsz. Meghajolsz és fölállsz. Erős vagy. Hisz’ látod beforrt sebeid, a tátongó lyuk már nem mély, mert megtalálod a fényt és elindulsz. Lassan. Már ismered a halált.
