Élményeket adunk.

Botházy Emese Kinga: Négy évszak

0 1 264

Ahogy ébredünk…

aznap reggel az első lélegzetvételünk…

lelkünk mosolya…

még nem ért el az élet zaja.

Bőrünk a paplant éri,

selymes, simogat,

 kitárt karjával az élet újra befogad.

Teádba kortyolsz,

vagy a gőzölgő kávéba,

nem képzelem el milyen nélküled.

Soha.

Fülledt édes rettegésben

kapaszkodtunk csókba,

Hittük, hogy mindez ajándék,

pokol, valóság, csoda.

Aranyló fák, könnyű záporok

Tudom, szíved sokszor háborog.

Engedjem a szépet, a csoda-álmokat?

Valóra váltsam őrzött, pecsétes titkomat?

Tartsam két kézzel, mint tenger millió cseppjét,

Önzőn, mohón faljam fel minden egyes percét?

Egymagad állsz kabátban, esőben…

Nézlek, csak nézlek félig eltűnőben.

Tűnj el! Most és mindörökre!

Tavasz költözne akkor a lelkembe?

Boldog lennék, igen! S nem csupán percekre!

Nem tehetem, fázom nélküled.

Az idő megállt, az eső mégis mossa testemet.

Hiába átok, s minden fohász, csoda

Ellened nem hat harag, sem cikázó égi látomás csillámpora!

Kabátban állok én is. Ázom. Egymagam.

Nincs másom.

Maradt a bőröd illata.

Lábamat lábad nyomába teszem,

Vakító fehérség, csendes szerelem.

Átokból áldás, ha átölel karod.

Nem maradt semmim, hisz veled vagyok.

Mégis vagy mindenem: jégkristály, életem,

nem baj, ha mégis elolvad hirtelen.

Újra…ahogy ébredünk…

aznap reggel az első lélegzetvételünk..

lelkünk örök mosolya…

langyos, lágy szellő, friss virág illata…

Sietve kék inged félregombolod,

boldog csókod vállamon ott ragyog.

Tudom, védve vagyok.