Élményeket adunk.

Tóth Eduval a stand-up comedy meghatározó alakjával beszélgettünk

563

Egy nagyon őszinte, alaptermészetét illetően is vicces és kedves előadóművész, humorista, aki rajong életének női szereplőiért, a feleségéért, a gyerekéért, a könyvírásért, ami az egyik legnagyobb szerelme és természetesen a stand-up comedy műfajért, ami nagyon jól áll neki. Eduval beszélgettünk a poénok születéséről, a könyveiről, 2021-es terveiről.

Hogyan születnek a poénok?

Az a legszerencsésebb eset, amikor történik velem valami rendhagyó, és ezt el tudom mesélni pontosan úgy, ahogy lezajlott. Vagy pedig kiszínezem, és jobb esetben még egy csattanót is képes vagyok fabrikálni hozzá. Szerencsém van, mert gyakran történnek velem rendhagyó események.

Például kimegyünk a családért a repülőtérre, majd hazaérve nincs meg az egyik bőrönd. Rohanunk vissza, útközben hívom a biztonsági szolgálatot, ahol közlik, hogy egy elhagyott csomag miatt lezárták a repteret…

Vagy amikor a fiamat először vittem különtornára, és amikor a kocsiból kiszálltunk, a feleségem megmutatta, melyik házba kell menni, én pedig berohantam a szomszédba. Igen, a gyerekkel berongyoltam egy vadidegen házba. Levettem a cipőmet, levetkőztettem a fiamat, majd találkoztam egy sráccal, aki megrendülten végignézte, hogy egy ismeretlen férfi és egy kisfiú betrappol az otthonába.

Ezek a kedvenc poénjaim. Amiket úgy mesélsz, hogy valóban megtörténtek.

Vagy pedig úgy születnek, hogy vannak adott struktúrád, melyekre rendszeresen építkezel. Ott van például a feleségem, aki szigorú. Ezt a tulajdonságát próbálom minél viccesebben beleépíteni a vele kapcsolatos poénjaimba. A másik kiapadhatatlan bőségszaru a fiam, akinek elképesztő beszólásai vannak. És hát itt vagyok én, aki elképesztően béna mindenféle szereléshez, férfias munkához. Ma délután is beletörtem egy bútorba a tiplit. (az is vicces, hogy 38 évig nem tudtam, mit jelent az a szó, hogy tipli)

Az aktualitások is poénkeltetőként funkcionálnak. Amikor azon agyalsz, hogy a meglévő hírekre mit tudsz rátenni, hogyan tudod megcsavarni, a saját kis világodban a külső történéseket lefordítani. Az is előfordul, hogy egy hallott sztorit olyan gyakran mesélek saját magammal a főszerepben, hogy már én is úgy emlékszem rá, mintha az a kaland velem történt volna.

Arra is tudok példát, hogy különböző történeteket gyúrok össze. Például három különböző születésnapomon történt sztorit egyetlen eggyé. Nagyjából így készülnek a poénjaim.

A szerzői vagy előadói oldalad a dominánsabb?

Esetemben a szerzői, mivel elég érdekes az előadásmódom; hadarok, dadogok, ugrabugrálok, izzadok, ezért ez sajnos sokszor elviszi a fókuszt, gyakran mondják, hogy nem is azon röhögnek, amit mondok, hanem ahogy előadom. Ennek azért egy picit örülök, mert azt jelenti, hogy más vagyok, mint a többiek. De arra vagyok a legjobban büszke, amikor maga az anyag erős. Mivel könyveket írok -és még remélem, hogy ameddig élek, újabb és újabb művek kerülnek ki a fiókomból-, a szerzői részre szeretném jobban a hangsúlyt fektetni, mivel nem vagyok olyan jó előadóművész, mint a kollégák.

Hogyan kezdődött a karriered?

2007-ben -amikor Londonban egy éttermet vezettem és mellette egy fociligát szerveztem- épp rohantunk az egyik fordulóra, amikor láttam, hogy kb. 10-en ülnek a tv előtt. Kiderült, hogy YouTube-on néznek magyar stand-up-ot, ami azért lepett meg, mert nem tudtam, hogy Magyarországon is létezik már ez a műfaj. Nekem akkor a hazai stand-up olyasmi volt, mintha egy honfitársam kvótát szerezne az olimpiára, vagy mondjuk egy magyar asztronauta elmenne űrhajósnak.

Nem is gondoltam, hogy erre van lehetőség. 2008 körül láttam először Bödőcs Tibort a Fábryban, pont akkortájt jött ki az első könyvem, az Abszolult szerda. Egy pécsi barátom mesélte, hogy a rendezvényén fellépett Bödőcs. Elkértem tőle Tibor számát, majd felhívtam az akkor már rendkívül népszerű komikust, hogy lépjen fel a könyvbemutatómon úgy, hogy a műsora előtt egy kicsit én is stand-uppolok. Akkoriban már tele voltam kis egysoros poénokkal, ilyenekkel, mint például hogy:

Engem nem zavar, ha metrón valaki beleolvas az újságomba, csak ne hümmögjön, amikor lapozok.”

vagy:

Ma a Bogi olyan titokzatosan viselkedett fizikaórán, hogy tanárnő beírta hiányzónak.”

Utálom a keresztrejtvényeket. Nekem ne mondja meg senki, hogy hány betű.”

Ezekkel az úgynevezett „one-liner”-ekkel tele volt az Abszolult szerda, de akkor még nem sejtettem, hogy a könyvemen kívül ezt máshol is tudom majd használni.

Így jött a stand-up. Azon a bizonyos, Bödőcs Tibor vendégszereplésével színesített, 2009-es könyvbemutatómon léptem fel először. Ami egy nagy bukás volt nekem. Túlizgultam, nem is készültem rendesen sajnos, azt hittem, ide tilos készülni, hanem improvizálni kell, mert azt láttam, hogy a profik csak úgy kiállnak, és mondják, ami épp eszükbe jut. Akkor még nem tudtam, hogy nagyon komoly háttérmunka szükségeltetik ehhez a műfajhoz, főleg ha még nem vagy tapasztalt benne. Viszont a következő ilyen lehetőségnél már nyugodtabb voltam, és még a mikrofonom is be volt kapcsolva -mert sajnos az elsőnél nem volt… (nevet)-, a második stand-up fellépésem már siker volt. Ezek után még visszaköltöztem Barcelonába, majd amikor hazajöttem 2009 karácsonyán, gyakorlatilag még le sem raktam a táskám, már rohantam is a Dumaszínház tehetségkutatójára, a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára. Ami nekem meglepő volt, mert azt hittem, hogy már teljesen tele a létszám. Ekkoriban mindenhonnan azt hallottam, hogy a Showder Klubba és a Dumaszínház társulatába képtelenség bekerülni. Ehhez képest az első bemutatkozásom után nyolc-kilenc hónappal Litkai Gergely meghívott a társulatba. Plusz a Godot-ban megtarthattam az önálló estem, hívtak a Showder Klubba fellépni, valamint belecsöppentem egy Szlovéniát és Horvátországot átszelő nemzetközi turnéba, közben meg elkezdtek érkezni a megkeresések a céges fellépésekre is. Mindemellett Bödőcs Tibor elhívott előzenekarnak az estjei elé… az első évem komoly mélyvíz volt. Összefoglalva tehát, már a 2009-ben megjelent könyvem is tele volt stand-up elemekkel, a könyvbemutatóimon pedig az jött le nekem, hogy azt imádom a legjobban, mikor mások előtt mondok valamit, és ők azon nevetnek, ami a stand-up lényege… igen, így kezdődött.

Hogyan viseled a közismertséget a privát életben?

Jól esik, ha megismernek, mikor odajönnek hozzám. Előfordulnak kifejezetten tartalmas beszélgetések is. A legjobban azt szeretem, amikor valaki kiragad egy konkrétumot valamelyik műsoromból, és azt kezdjük el megtárgyalni. De van olyan is, amikor állok a sorban a piacon, a hentesbácsi pedig odaszól nekem, hogy : „Edukám gyere előre, te vagy a kedvenc humoristám!”, az kínos… olyankor ezt reagálom, hogy: ” Ne, ne, ne, ne!” ő meg, hogy : „De, de, de, de!” , és ez hosszú-hosszú perceken keresztül tart, miközben a sorban állók zúgolódni kezdenek, teljesen jogosan. Ezt a részét például nem annyira kedvelem.

Vagy mondjuk amikor sietek valahova, vagy nagyon kell pisilni és pont akkor ismer fel valaki, az néha kellemetlen tud lenni. De közben természetesen nem felejtem el, hogy a stand-up a nézőkről szól, értük csináljuk, az, hogy valaki akkor is odajön hozzám, amikor nem a színpadon állok, azt jelenti, hogy van értelme a munkának, amit végzek.

Egyébként számtalan vicces helyzet is van, amikor megismernek. Van olyan, aki csak feltűnően nézni kezd, de előfordul, hogy méregetnek, követnek, próbálják kitalálni, hogy melyik vagyok.

Arra is akad példa, hogy kevésbé hízelgő módon ismernek fel: „- Itt a dadogós!”, „ – Ahh az izzadós!”- Előfordult már olyan is, hogy: „- Ááá, Hajdú Balázs!” „- Nem, ő nem én vagyok.” „- Ja, akkor te a másik hülye vagy!”.

Érdekes, hogy amíg a kommentelőktől az interneten kap hideget-meleget az ember -főleg amikor még új-, a személyes találkozások során szinte csak pozitívak a visszajelzések.

És igen, jól esik, amikor a nénike megsimogatja a hátamat a mozgólépcsőn, szívmelengető, mikor egy kisgyerek mutogat rám a bevásárló kocsiban ülve, tehát a válaszom igen, teljesen jól kezelem és szeretem is.

Kik a példaképeid?

Bödőcs Tibor, aki felfedezett, ő egyben a legjobb barátom is. Jim Gaffigan-t is nagyon kedvelem. Sok humorista van, akitől lehet tanulni. Például Seinfeld, akinek van egy estje, amit imádok, de van, amikor számomra túl modoros. Russell Peters, Mitch Fatel, Jim Jefferies és George Carlin, akit szintén nagyra becsülök, de ő például nekem néha túl prédikálós. Eddie Murphy-nek a Raw-ban is van egy olyan 20-25 perce, amit bármikor újra megnézek. Jim Gaffigan-től viszont szinte minden jöhet. Aztán itt van Litkai Gergely, akinek hihetetlen agya van, a Multikatona estjét is bármikor szívesen megtekintem. Kőhalmira is felnézek, Aranyosit is favorit, akiben a legjobban azt szeretem, hogy olyan a habitusa az életben, mint a színpadon. Amúgy kevés stand-upot nézek, mert félek, hogy bizonyos szófordulatok, ötletek akaratlanul is rám tapadnak, vagy előbb- utóbb hasonlót mondok én is. Meg egyébként is a stand-upon jár az agyam napi huszonnégyben, helyette inkább könyveket olvasok vagy filmeket nézek.

Erre a műfajra születni kell-e vagy lehet tanulni?

Mindenképp szükséges, hogy erős legyen a humorérzéked. Anélkül nem megy. Az is fontos, hogy legyen kitinpáncélod, eltűrd azt, amikor esetleg mások előtt nem úgy sülnek el a poénjaid, mint ahogyan azt szeretnéd. Nem szabad az első kudarcnál elszaladni. Rengeteg idő, energia és kitartás szükséges, de szerintem ez mindenben így van. A stand-upot nem szabad kipróbálgatni, 1-2 évbe is telhet, hogy összehozz egy erős, mindenhol működő 15 percet. Ha ez megvan, akkor onnantól kezdve minél többet lépsz fel, annál jobb vagy.

Akkor leszel formában, ha van esélyed arra, hogy minél több lehetőséget kapj. A poénok is akkor jönnek igazán. Mert akkor folyamatosan az új anyagokon agyalsz, plusz ilyenkor az adrenalin is sokat segít. A válaszom tehát, hogy születni is kell rá, mert ha nincs benned egy „egészségtelen exhibicionizmus”, ha nem akarsz a középpontban lenni, akkor a stand-upot nem neked találták ki.

Van ellenpéldám is: Kőhalmi Zoltán, aki alapjában véve introvertált, viszont neki olyan elképesztő humorérzéke van, amit képtelenség lett volna titokban tartani. Ezt úgy értem, hogy ő nem olyan, mint mondjuk Janklovics Peti, Aranyosi, vagy én, akik megőrülünk, ha nem a középpontban vagyunk. A konklúzió tehát, hogy a humorérzék és a szereplési vágy nélkülözhetetlenek a stand-uphoz, a poénfabrikálási képesség pedig folyamatosan fejleszthető. Fontos, hogy olvass sokat és legyél tájékozott. A Dumaszínház vezetője, Litkai is gyakran javasolja, hogy olvassunk minél többet, mert serkenti azt, hogy ne szűküljünk be egy témakörre, a mi esetünkben elengedhetetlen, hogy rendszeresen tágítsuk a látókörünket.

Terveztek rendhagyó előadást?

Igen, tervezünk, de ez szupertitkos, az ötletet eddig még csak Litkainak árultam el. Egy speciális célcsoportnak tervezek egy speciális műsort. Ami kevésbé titkos, hogy Janklovics Petivel volt a Supra Hits estünk, ami 2018 áprilisában debütált, a 90’es éveket vettük górcső alá. Mind a ketten a 90’es években éltük a kamasz és kiskamasz korunkat, úgyhogy ez nemcsak egy időutazós-, hanem egy felnövés est is egyben. Ennek lesz egy folytatása, amit hamarosan elkezdünk gründölni.

Hogyan készülsz egy előadásra?

Mindig az adott előadástól függ. Vannak például az önálló estjeim, ott az a lényeg, hogy minél jobban ki tudjak teljesedni, sikerüljön minél jobban megkínálnom a sztorikat, lehetőség szerint a legújabbakat, legkülönlegesebbeket érdemes itt elmesélni. Az önálló estek tökéletes ugródeszkák, fontos felkészülési lehetőségek a különböző egyéb-szűkösebb időtartamú- fellépésemre. Ezen alkalommal van 90-100 percem, hogy vadiúj ötleteket is kipróbáljak. Itt van a legnagyobb mozgásterem, ami azt is jelenti, hogy erre kell a legtöbbet készülni. Aztán ott van a közös estem Janklovics Petivel, ami egy kicsiszolt produkció. Arra úgy készülök, hogy az előadás előtt végigpörgetem, hogy a meglévő forgatókönyvünkbe bekerült rögtönzések közül legutóbb mi működött, és mi nem. Ha a balatoni blokknál Peti improvizált valamit, akkor én arra mit reagáltam, hogyan vette a közönség, érdemes lenne-e megint bedobni azt, stb. De ott van mondjuk a Bödőcs est előtti fellépések, amikor 15 percem van 400-500-800 néző előtt, akik várják Bödőcs Tibort, én pedig kimegyek 15 percre, hogy” közönségbemelegítsek”, ott csak a leges-legerősebb poénjaimat mondom. Tűpontosan ki kell számolni, hogy az első perctől a 15-ig csak a „Greatest Hits-et” adjam elő. Ott a másodperc tört része alatt tudok a pokolból a mennybe, és a mennyből a pokolba jutni. Ebben az esetben a mentális felkészülés nagyon fontos, már jártam úgy, hogy Debrecenben a Főnix Csarnokban 8 percem volt 5000 ember előtt érvényesülni, másnap a Kompótban pedig 80 ember előtt 100 percem. Az ilyen esetekben az éles váltásra kell készülni.

Arra is nagyon kell figyelni, hogy ha 2022-ben elmegyek Kecskemétre fellépni, akkor előtte fontos, hogy megnézzem, mikor voltam ott utoljára, mert ha mondjuk 2018-ban, akkor ügyelni kell arra, hogy ne mondjak ott olyat, amit négy éve, mert a közönség 80%-a ugyanaz. Hiába vannak olyan poénok, amiket imádok és mindenhol működnek, ha egyszer azt már elmondtam mondjuk Balatonfüreden, akkor azt ott még egyszer nem szabad elsütni.

Mennyi improvizáció van egy előadás során?

Az önállómon szeretek improvizálni, szeretem bevonni a közönséget. Az improvizációval vigyázni kell, mert kétélű fegyver, visszafelé is elsülhet. Ha van egy előre betervezett improvizációd, azt mondjuk el tudod lőni maximum háromszor, mintha tényleg rögtönöznél, de ahhoz nagyon ügyesnek kell lenni, hogy a néző el is higgye, hogy te improvizálsz. Szeretem, ha interaktivitás van, direkt fel is hozok olyan témákat, mint például a farsang, vagy a randik, hogy lehessen rákötni.

Viszont gyakran égettem meg már magam azzal, hogy valakit -akin mondjuk láttam, hogy szeretne ő is részt venni az előadásban- bevontam, de sajnos ennek megvan az a veszélye, hogy elkanászodnak az illetők, ezért ebből visszavettem. Olyan ciki, amikor valaki sokszor beszólogat, és nem mondd jókat, főleg ha részeg. Rendszeresen sütök el nem tervezett poénokat, a Bödőcs est bemelegítéseken kívül nincs olyan, hogy a műsoromat előre megtervezem A-Z-ig. Ha látom, hogy a közönség jobban nevet azon, amikor a feleségemről beszélek, akkor azt viszem tovább. Ha inkább azt látom, hogy a barcelonai kalandokat vagy a londoniakat szeretik jobban, esetleg a 90’es éveket, akkor arra megyek rá.

Mennyi a kitalált és mennyi a valós?

A többség valós, de mint említettem, vannak olyan sztorik, melyek összegyúrtak vagy menetközben kiszíneződtek. Nekem nehezebb fiktív sztorikat mesélni, ezért általában a valós történeteket próbálom a nézőkkel megosztani.

Az összegyúrtakra jó példa, hogy ami a jogosítványommal kapcsolatban az elmúlt 5-6 évben történt, azt én egy blokkban mesélem el. De azért 90%-ban a megtörténteket mesélem, ezért nagyon bízom abban, hogy még fog velem történni egy két kaland, hogy legyen mivel a közönséget szórakoztatnom. Van olyan sztori, amit imádok, de az unokahúgommal történt, és még mindig nem tudtam a nézőkkel elhitetni, hogy én vagyok benne a főszereplő, ezért ezen még dolgoznom kell.

Mutasd be könyved, miért adtad írásra a fejed?

Kiskorom óta író szeretnék lenni, ez a nagy álmom. Stand-upolni azért kezdtem el, hogy legyenek olvasóim. A könyvem címe: Kutatás az ébrenlétben. Ez egy 90 novellából álló gyűjtemény, gyakorlatilag egy önéletrajzi regény. Első novellánál 6 éves vagyok, az utolsóelőtti novellánál középiskola végénél járunk. A pécsi óvodás, általános iskolás, középiskolás életszakaszaimból válogattam ki a számomra legfontosabb történeteket. Domináns benne a kamaszos világfájdalom, mindemellett pedig górcső alá kerül a bonyolult családi háttér, de a könyvemet végig áthatja a makacs élni akarás. Mindemellett fontos szálak a párkapcsolati kudarcaim, a foci rajongásom és a popkulturális élményeim. A 90’es években felnőni, speciális körülmények között, speciális látásmóddal, így tudnám néhány szóban összefoglalni a könyvem.

Édesapám is szerepel a könyvben, aki egy bűnöző. Ő egy fontos szereplő, 5-6 novella róla szól, de az egésznek a lelke Édesanyám, ő a főhőse, ő a szíve a könyvnek.

Minden novellában egy női főszereplő szerepel: anyu barátnői, a csapattársaim anyukái, az osztálytársnőim, volt barátnők, óvónők, tanárnők, logopédus néni, stb. Ezek kis sztorik, többnyire humorral fűszerezve, de azért próbáltam minél mélyebbre ásni. Annyi kulisszatitkot elárulok, hogy a Livi néni című novellából derül ki a könyv címe.

A jövőben tervezel-e még írni?

Igen, jelenleg is a következő könyvemen dolgozom. Úgy írok, hogy mondatokat mentek el e-mailen, vagy kis részleteket jegyzetelek le magamnak. Tavaly, ahogy a könyvem nyomdába került, rögtön záporozni kezdtek a következőhöz a gondolatok. Most néztem, majdnem 1000 emailt küldtem magamnak. Jelen esetben ott tartok, hogy ezeket rendszerezem. A barcelonás korszakomról fog szólni a könyv, amikor tele-salesesként dolgoztam.

Volt egy nagyon különleges főnököm, egy olasz fickó, ő az egyik főhős. A világcsavargók kollegáimmal való kapcsolatom is egy tengelye a műnek, plusz ott van a telesales, ami egy érdekes, megosztó műfaj, és hát maga Barcelona, valamint az akkori élethelyzetem. Igen, ez egy eléggé komplex regény lesz, látok benne fantáziát, rengeteg meló vár még rám, amíg elkészül. De bizakodó vagyok, mert amit eddig leírtam, annak megvan a sava-borsa, most jön a kemény iparos munka. Bízom benne, hogy az előzőhöz hasonlóan kedvező fogadtatást kap majd. A Kutatás az ébrenlétbennél volt dilemma, hogy mennyire legyen kitárulkozó, mivel karcosabb eseményeket is sikerült kiírnom magamból. Kiterítettem a kártyáimat, még engem is meglepett, mennyire őszinte lett. Ennél a vonalnál szeretnék maradni, minél mélyebbre ásni, belemenni a csínybe, hagy szóljon! Már megvan az azt következő könyv, ami utána jön. Ameddig élek, addig szeretnék minél több könyvet írni, mert óriási élmény az a része is, amikor megírom, majd utána a dedikálás, az olvasókkal való személyes találkozás is. Úgyhogy mindenképp szeretnék még jó sokáig írni.

Miről szól az önálló ested?

Hozzád képest” a címe az estemnek, ami arról szól, hogy 33 fölött rendszeresen felmerül mindenkiben a kérdés, hogy „Hol tartok?”. Mindenki a másikhoz méri magát: „Neki egy gyereke van, neki már három.”, „Ők hol voltak nyaralni?”, „Ő most váltott munkahelyet”, „Szerinted ők miből élnek?” stb… és ez megy a játszón, a munkahelyen, a Facebookon, – ezt próbálom kifigurázni, azt, hogy mennyire vesszük komolyan magunkat, és hogy mennyire figyeljük mindig, hogy hol tart a másik.

Folyamatosan visszatérő kérdés az, hogy „Én hol tartok?”. Van egy megnyugtató válaszom: „Sehol.”

Az is meghatározó az önálló estjeimen, hogy éppen mi történik velem. Behozom a képbe a kisfiam, a feleségem, valamint a mindennapos küzdelmeim, majd visszatérek az eredeti témára, melyeket olyasmikkel bővítek ki, mint például hogy mennyire irigyli az ember a barátját, aki heti hatszor bulizik és rengeteg hódítása van, miközben képtelenség, hogy egyszerre legyünk boldog családapák és Don Juanok. Az ilyen egymásnak feszülő ellentmondásokat szeretem, ebből szoktak érdekes gondolatmenetek, majd emlékezetes stand-up blokkok születni.

Hogy élted meg a Covidos időszakot?

Ha az ego-t, az egzisztenciális, financiális és szakmai részét nem nézzük, csodálatos évem volt, rengeteget időt tölthettem el a kisfiammal. 2019-ben 135-140 db fellépésem volt. Előfordult, hogy Jankloviccsal Nagykanizsán léptünk fel, és egész úton oda- és visszafelé a gyermekeink fotóit és videóit mutogattuk. Ebből a szempontból életem egyik legszebb éve volt ez a 2020. Mindemellett még a fellépésekkel is szerencsém is volt. Rendszeresen hívtak Rádiókabaréba, két tévéfelvételen is részt vehettem, az a négy hónap pedig -január, február, szeptember, október- kiemelkedően sűrű volt, így szakmai szempontból sem mardos hiányérzet.

Abból a szempontból is szerencsém van, hogy most, a második hullámban jött rá a gyerek, hogy imád társasozni, memóriakártyázni, most lehet vele olyanokat játszani, melyekhez tavasszal túl kicsi volt. Akkor még az volt a program, hogy kimentünk fára mászni vagy bicikliztünk egész nap. Ha tanultam valamit, akkor azt, hogy akármennyire is megy jól a szekér, félre kell dobni a mikrofont és azt mondani, hogy egy hétig itthon vagyok, és csak a kisfiammal szeretnék foglalkozni. Az volt a nehéz a Covidban, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy mi lesz. Ha mondjuk márciusban tudom, hogy abban az évben lesz még két jó hónapom, akkor kevésbe agyalok és görcsölök annyit azon, hogy vajon mi fog történni, hány hónapig nem léphetünk még fel. Most pedig ha majd újra zöld lámpát kapunk, az összes humorista nagyon fogja nyomni, mert be van tárazva poénokkal, mindenkinek volt ideje felkészülni a leendő stand up kihívásokra.

A Covid borzalmas, azért viszont hálás lehetek neki, hogy olyan intenzíven lehettem ott a kisfiam 4. és 5. életévében, melyről korábban álmodni sem mertem. Most kell ott lenni vele minél többet, mert hamarosan már kamasz lesz, amikor már hiába teperek, nem lesz akkora igénye együtt lenni, mint most. Emlékszem, nem egyszer szakadt meg a szívem, amikor színpadról lejöttem és hívtam őket, és amikor fürdette a feleségem vagy vacsoráztak, szomorú voltam, amiért nem vagyok ott. Tehát a kérdésedre a válasz, hogy imádtam ezt az évet. Nagyon sajnálom azokat a honfitársaimat, akik elvesztették a munkahelyüket, és igen, sajnos rengetegen meghaltak, ez elkeserítő. Az én szemszögemből viszont a gyerek miatt ez egy fontos és hiánypótló év volt.

Mire készülsz 2021-ben, mik a fogadalmaid?

Ez egy izgalmas esztendő lesz nekem, mert az ölembe hullott extra szabadidő miatt szépen haladtam a könyvvel. Ideális lenne júniusban nyomdába küldeni, úgy, hogy már a szerkesztő is rábólintott, mert októberben -ha megtartják- lesz a Margó Fesztivál, amin nagyon szeretnék részt venni. De ha nem, akkor majd karácsonykor. Elkapkodni biztosan nem fogom, a szerkesztőmnél nagyon magas a léc, ő garancia arra, hogy ez nem fog megtörténni. Legfőbb célom, hogy a könyv minél jobb legyen, de ne azért legyen kész, hogy a Margón ott legyen, hanem ezért, mert hiba lenne nem kiadni3.

A stand-uppal kapcsolatban hiába fogadom meg, hogy mikor, hogyan és mennyit fogok fellépni, egyelőre senki sem tudja, hogy mikor mehetünk vissza. Csak az a biztos, hogy amikor majd megint a színpadra lehet állni, azt hatalmas elánnal fogom tenni, egyre nagyobb a mikrofonéhségem, amivel szerintem nem vagyok egyedül.

Tehát nekem a 2021 egyelőre csak az írásról szól, melynek az elkövetkezendő hónapjaiban a legizgalmasabb az, hogy amikor majd Csurgó Csabának, a könyv szerkesztőjének elküldöm a kéziratomat, mit fog gondolni róla. Természetesen nem tragédia, ha nem kerül idén nyomdába, de én minden idegszálammal azon vagyok, hogy ez létrejöjjön.

Na és persze azt sem bánnám, ha a kisfiammal is annyit tudnék mókázni, mint tavaly. Most már van óvoda, de a hétköznapok délutánjai és a hétvégék csak a miénk. Amikor csak tudunk, unozunk, memóriakártyázunk, Ki nevet a végénezünk, egy kis Gazdálkodj okosan!, aztán alvás előtt még egy mese, de előtte még egy kis dominó.

Jelentkezzen be vagy regisztráljon a kedvencekhez mentéshez!